Címkék

, , , , , ,

Szóval olyan egy kicsit János Akertből Hollywoodban, mint a tulajdon férjünk, aki minden nap jelen van az életünkben, minden nap letagadhatatlanul saját magát adja, akinek a legjobb performansza a kapcsolat kezdetén volt, és most hirtelen egy másik faluban egycsapásra felkapott lesz a mi legnagyobb meglepetésünkre

János Akertből, azaz Jean Dujardin magyarra fordítva, Oscar díjat vehetett át tegnap este a Némafilmes-ben nyújtott alakításáért. Jánosba már akkoriban belehabarodtam, amikor még senki kis színészfiú volt és míg nagyban ment a Guillaume Canet őrület, én kitartóan bíztam Jánosunk felemelkedésében. Szenttül meg voltam győződve róla, hogy ő a leghelyesebb francia színész Belmondo óta, de soha senki nem értette a vonzódásom.

Legnagyobb alakítását mégsem a Némafilmesben nyújtotta. Aki látta Brice de Nice-ot 2005-ben, annak ez a fekete-fehér film nem tartogatott semmiféle újdonságot (már ami a színészi teljesítményt illeti), hiszen János Akertből a Némafilmesben is csak Brice de Nice-t játszotta el. Se nem jobban, se nem rosszabbul. Dujardin az örök Brice marad, hosszú szőke tincseivel, aki nem tud szörfözni, de mégis az egész Cote d’Azur elhiszi róla, hogy tud. Brice vicces, sőt az egész film az, beszólásait Franciaország fejből idézi 12 éves kortól felfelé. Ez a valaha leforgatott legviccesebb filozófiai mélységeket súroló francia film az egyébként magyar származású James Huth-tól, ami óta Jean képtelen kibújni a grimaszokat vágó Belmondo-s szépfiú skatulyából. Láthattuk őt még Beigbeder egyik bestselleréből filmmé adaptált 99 frank-ban őrült reklámügynökségi kreatív igazgatót játszani, ami egy iszonyúan jó mozi volt hála a tehetséges Beigbeder alapműnek, de Akertből Úr itt is csak a már szokásos pofákat hozta, ismét hosszú hajjal. János a francia háztartások gyakori vendége, mert 13 éve az Egy fiú, egy lány szappanoperában ő a fiú és a felesége pedig a lány.

Amikor kijött a Némafilmes a párizsi mozikban, nem aratott túl nagy visszhangot, igazából nem is beszéltünk róla, mert az, hogy sor van a mozi előtt egy mindennapos dolog errefelé (ez a mozik rossz kialakításából, a helyhiányból, valamint a francia logikából adódik elsősorban). Akkor kullogtunk el csak megnézni, amikor az amerikaiak rákattantak, így hirtelen lényegesen karcsúbb lett a sor és éppen nem volt más érdekfeszítőbb program kiplakátolva. Kijőve az előadásról nem is értettük francia szemmel nézve a film nemzetközi sikerét: egy túl hosszú depresszió után, egy rövid végkifejlet egy bugyuta ötletben, a nagy kompromisszumban, hogy szteptáncossá avanzsál az egykor szebb időket megélt némafilmszínész.. húha, micsoda befejezés! Micsoda színészi alakítás Jean Dujardin-től, aki most nem a sárga trikójában grimaszolgat egy szörfdeszkával, hanem egy szmokingban egy kiskutyával a kezében!

Szóval olyan egy kicsit János Akertből Hollywoodban, mint a tulajdon férjünk, aki minden nap jelen van az életünkben, minden nap letagadhatatlanul saját magát adja, akinek a legjobb performansza a kapcsolat kezdetén volt, és most hirtelen egy másik faluban egycsapásra felkapott lesz a mi legnagyobb meglepetésünkre és ezért elkezdjük egyre jobban szeretni őt. A pszichológiában biztos van erre az effektusra egy megfelelő latin kifejezés. – NadeJani, még mindig szeretlek, gyere vissza, hallod?! Ugye nem fogsz ott valami csitrivel leállni?!”

Advertisements