Párizsi nyár, 17 fok, lóg az eső lába, borult az ég. Megyek délre té-zsé-vé-vel. A TGV meg én. Nizza, Nimes, Marseille? Mindegy, mindegyik három óra nagyjából.

A jegyeket előre kiküldték postán, vagy kinyomtattam otthon, vagy kihúztam egy gépből. Nem állok sorban. A nép csak úgy áramlik a peronokon, a hatalmas kijelzőtábla alatt tülekednek csomagjaikkal, mindenki utazni akar, várjuk a vágánykiírást toporogva. Csodálkozom, hogy lehet tele minden TGV ilyen árak mellett? Yield management. Aki előre veszi meg a jegyét, olcsóbban megkapja, aki az utolsó pillanatban ébred fel, az pedig fizeti az előrelátóbb utasokét is. Mint a repülőjáratokon. Kapitalista igazságosztás. Lassan beszivárgunk az acélszínű modern vagonokba. Ez most nem egy emeletes duplex vonat, hanem egy sima. Hatalmas plüss fotelek, szőnyegborítás mindenütt. Kényelmesen elhelyezkedem. A felcímkézett bőröndöknek külön rész van a vagonunk elején és közepén, amire tökéletesen rálátni. Fejünk fölé csak egy kis táskát tehetünk. Minden helyen ül valaki. Percre pontosan csukódik az ajtó és indulunk. Pár perc alatt kint vagyunk a városból és már a vidéki tájat nézegetem. Magamra terítem a kabátom, mindig fázom ezeken a vonatokon. Elalszom. Felébredek, szépen felöltözött kalauz köszönt, már süvítünk 320-szal.

Próbálok olvasni, de olyasmi érzésem támad a gyomromban, mint kiskoromban az autónk hátsó ülésén. Inkább nézem az autópályán araszoló kocsikat, amik mellett elviharzunk, vagy a messzi távolba derengek. Senki meg sem szólal, tilos a telefonálás, mindenki elvan magában. Csak egy gyerek visítozik – gondolom unalmában – az is pont mögöttem van, árgus szemekkel méregetik az anyját, hogy nyugtassa már le. Arra az elhatározásra jutok, hogy elmegyek beszerezni egy kávét. Előre felkészítem magam a büfétortúrára, a hosszú dülöngéléssel vegyített sorbanállásra. Egy kisebb McDonalds a büfé: van menü salátával, szendviccsel vagy meleg étellel.  Yoghurtok, gyümölcssaláták. Végigdülöngélem a félórást sort, van nálam két euro készpénz a zsebemben. Eközben folyamatosan fixálok egy sörösüveget, hogy a nagy sebességtől rángatozás közben, nehogy leessen a pultról.

– Egy kávét kérnék, jónapot. Szorítom magabiztosan a pultot és két lábammal kitámasztok, hogy biztosan ne essek el.

– Kettő harminc lesz – mondja a kiszolgáló.

– A fenébe – mondom én franciául – , csak kettő van nálam, kártyával fizethetek?

– Csak 10 eurótól, Madame – hangzik a rideg válasz.

– Szuper, hát akkor fizetek 10-et kártyával, a többit visszaadja a kasszából? – próbálkozom nagy mosollyal.

– Nem lehet, kérem.  Akkor galiba lesz a pénztárgépben.

Felhúzom a szemöldököm, egyértelműen értetlen képet vágok. Ránézek a mellettem lévőkre. Senki nem hall, figyel, nem látja, mi történik.

– Értem, hát akkor köszönöm, és igya meg a kávéját!  – majd visszadülöngélek a fotelemig. Morgolódom. Szólnék valakihez, kiadnám a mérgem, de magamban kell tartanom: az utazóközönség fülhallgatóval felszerelkezett utazóközönség, vagy tölti a telefonját, wifizik, vagy DVD-t néz, amit a vonaton bérelt. Megint megpróbálok olvasni, de megint kezdek rosszullenni. Előveszem a telefonom, zenét hallgatok. Már csak másfél órát kell kibírnom valahogy – bíztatom magam.

Megállunk, végre történik valami. Lelkendezem. Hirtelen ordibálásra kapom fel a fejem. Balhé van. Egy fiú szinte kipattan a foteljából és az újságaiból. Lassan felállok, és én is kiballagok az előtérbe, hurrá mégiscsak van egy kis élet a TGV-n! Egy kislány áll a peronon, szállna fel a vonatra a bátyjához, azaz a fotelból felpattanó fiúhoz. Nem engedik, mert nem oda szól a kislány jegye, hanem egy másik vagonra, amit bár ugyanaz a mozdony húz, de egy másik cég üzemelteti azt a felét a vonatnak. A konkurrencia! Az ő helye kb. 200 méterrel odébb van. A kalauzok tehát megtiltják a két testvérnek az egymás mellett való utazást. A kislány kétségbeesik, hogy akkor ő így most lemarad a vonatról, mert az ő kocsija nagyon messze van. Bátyja tétován áll a vonatajtóban, látom rajta, hogy nem tudja mitévő legyen, szinte ledermed. A kalauzok nem engednek a húg könyörgő tekintetének. Ekkor beavatkozom, és mondom a kislánynak, hogy dobja fel ide a cuccát és rohanjon a kocsijába. A fiú kezében landol a testvér nagy utazótáskája. A kalauz közben tartja a vonatot és mormogja magában, hogy úristen már három percet késünk és ordibálva magyarázza a szabályokat az aggódó bátynak. A fiú rámmosolyodik, amikor becsukódik az ajtó, és megköszöni a hirtelen jött ötletem. Rosszul érzem magam, hogy beszóltam, tudom, hogy nem kellett volna, nem illik itt ilyet csinálni. Bocsánatot kérek. A fiú bosszankodik az eseten, látom rajta, hogy bántja a történet, így dumálok egy kicsit vele, elvégre van még egy óra az úticélomig. Meghív egy kávéra. Az előbbi kiszolgáló úgy tesz, mint akit nem ismer fel és fejét a gondosan őrzött pénztárgépbe hajtja.

A francia fiúnak elmesélem, hogy Magyarországon vonatozni mennyivel másabb. Hatalmas szemekkel nézve hallgat. Nem érti. Nincs helye mindenkinek? Nincs légkondi a 30 fokban? 180 km 3 óra alatt? Mivan? Bámul rám. Látom rajta, hogy egyből jobban érzi magát. Akkor hozzáfűzöm – De a tesód, akit nem láttál két hónapja, egész nyugodtan leülhet melléd és ha véletlenül 3 percet késik  a vonat, senki nem vág eret magán, hanem mindenki örül, hogy csak 3 percet késett. És képzeld, az emberek beszélgetnek egymással a vonaton, vagy legalábbis figyelik egymást. Van, hogy énekelnek is, van aki az otthonról hozott kolbászos szendvicset eszegeti és a szag az egész kocsiban terjeng. Az előtérben dohányoznak, jóllehet nem szabad. A gyerekek rohangálnak. Van, hogy a földön is ülnek és az ablakokat is lehúzzuk és kilógatjuk a kezünket.

A srác elrévedve néz maga elé. – Ilyen lehetett itt 60 évvel ezelőtt, vágja le a konklúziót – Kár, hogy én soha nem tapasztalhattam meg ezt a fajta szabadságot, de nagyon jól hangzik. Azt hiszem, tenni fogok egy kört Magyarországon. 

– Kérlek, főleg Intercity-n próbálkozz Budapest és Pécs között. Ott garantáltan mindig történik valami. – mondom búcsúzóul.