Szeretlek Párizs. Mindenért, amiért utállak is. Amiért pompás vagy és sznob, amiért nyűgös és hisztis, hideg és párás és folyton kitalálsz valamit, amivel meglepsz. Hihetetlenül idegesítesz és néha legszívesebben elhagynálak. Kidobnálak az ablakon a hülye világítótornyoddal együtt, csak tudjalak már a hátam mögött. De tudom, hogy örökké hiányozna valami Belőlem. A tökéletes férj vagy, mert tudom, hogy nem csinálnál soha túl nagy hülyeséget, tudom, hogy mindent pontosan kiszámítottál, mielőtt belefogtál volna, hogy semmit sem bíztál a véletlenre.
Szeretlek Magyarország. Mert szavak nélkül hívsz haza, mert mindig vársz, mert forró vagy és finom és mert nem változol. Mindig őszintén magadhoz ölelsz, a szemembe nézel és ilyenkor úgy érzem, újra kerek a világ és megáll az idő. Részemmé váltál és Nélküled nem is lennék teljesen önmagam. A tökéletes szerető vagy, könnyelmű, kiszámíthatatlan és emiatt rettenetesen vonzó. Bár haragszol rám, de valahol Te is tudod, hogy sokkal jobb ez így, ha csak a szép pillanatokat osztjuk meg egymással. Ne váltsuk egymást valóra. A hétköznapokat nem Veled akarom leélni. Csak ünnepelni szeretnék Veled, együtt örülni. Nem, nem nehéz a szívem a reptérre menet, Vecsésnél nem törik el a mécses, pontosan tisztában vagyok vele: azért szeretjük egymást annyira, mert sűrűn elhagylak. Könnyű azt szeretni, aki mindig elmegy.
De egyikőtök nélkül sem lennék boldog! Ne gondoljátok, hogy azért, mert “szolidan interflúgos” volnék. Egyszerűen nekem így teljes az élet. Ilyen bonyolult vagyok, hogy nekem minden kell egyszerre. Mérhetetlenül gazdag vagyok: nekem van itthonom és van otthonom is. Nekem az otthon az itt, az itthon pedig ott van.
Van az olasz meló és van a francia. A franciáról tudnék inkább beszélni nagyvonalakban, mert erről filmet lehetne csinálni, de az meg nem az én reszortom. Tegyük fel, hogy megrongálták a bejárati ajtónkat. Megesik az ilyen.
Először is, ehhez Biztosító kell. A biztosító pedig csak X összegig állja az ajtókicserélést. Ha X összegnél magasabb az ár, ami mindig magasabb valahogy, akkor a Ház biztosítójához kell fordulni, ami egy másik biztosítótársaság. Ugye, ez így elméletileg nagyon egyszerűen hangzik, de a gyakorlatban kb egy éves adminisztrációs munka megkapni a zöld utat a házbiztosító társaságtól.
Majd kijön A cég. A cég, aki először is felveszi a méreteket és a színmintát, mert nem lehet ám akármilyen színű ajtó egy lépcsőházban. Párizs, az nem Balkán. Aztán se kép, se hang. Felhívjuk őket, hogy akkor hol vannak már. Ja, ők tele vannak munkával, mondják nyár közepén, augusztusban elmennek 4 hét szabadságra, így kapunk novemberre időpontot. Addigra elkészítik az ajtót. Egyszerű dolgot képzeljünk el, pozdorját, 1800 euroéért. Majd megérkeznek felszerelni az említett nyílászárót. Reggel 10-re várjuk őket, de befutnak 11.30-ra. Semmi elnézéstkérek. Leszerelik az egy éve összetört régi ajtót. Addig természetesen otthon vagyunk, nem megyünk be dolgozni, tehát fél nap szabi. Kint 5 fok van, a lakásba áramlik be a hideg levegő. Aztán kezdődik a tökölés : egy csövet szerelnek fel az ajtólapra hosszában, aminek egy földbe vájt lyukba kellene belemennie. Miért ott az udvaron és miért nem előre? Nem tudom. Aztán valami szerszám hiányzik – pont 12:45-kor – amikor is elmennek az autóhoz érte, előtte szólnak, hogy nagyon messze álltak meg. 13:30-ra újra visszaér a két munkásember. Gondolom elmentek szendvicsezni, hiszen ebédszünet van, az pedig szent itt. Majd nekiállnak levágni az ajtó hosszából.
Aztán közlik, hogy egy óra még a meló. Nekiállnak fúrni. Szuper, mondom, haladunk, meglesz ez! De az ajtó csak nem akar felülni rendesen. Akkor elkezdik rúgdosni előttem a fehér ajtót. Így sem megy fel jobban. Na, nagy nehezen a helyén van az ajtó. Ekkor a lenti lyukba nem talál bele a vascső. Leszedik az egészet a francba. Erősen gondolokodom, hogy ne adjak-e nekik egy Hogyan szereljünk ajtót bénáknak c. könyvet.
Közlik, hogy hát nagy baj van, egy napi meló van vele. Megint el kell menni a kocsihoz. Én meg közlöm, hogy akkor kérem szépen tessék ezt megcsinálni nélkülem. Na jó, de akkor most hogy lesz a kulccsal? Keresek a házban egy nyugdíjast. Először telefonon odaszólok neki, csak úgy bekopogni nem illik. Odaadom neki a kulcsot, elmagyarázom neki a helyzetet, adok neki egy csekket, amit a szerelők kérnek előlegnek, mert van, hogy a biztosító nem fizet nekik. Higgyjem el? Elhiszem. Az ajtó felkerül a nap végére, de kívülről nincs lefestve a levett színre. Felhívjuk őket, hogy akkor most mi van? Természetesen azt egy másik cég csinálja, A festő. Keressünk egy festőt, aki szintén kijön majd két hónap múlva? Hívjuk hozzá a biztosítót, hogy térítse meg a költséget? Neeeeem. Hát elmegyünk mi magunk a barkácsboltba és veszünk festéket.
Hétvégén lefestjük és egy év után újra lesz szép ajtónk. De kizárólag akkor, ha addigis valaki nem érez rá hatalmas vágyat, hogy újra betörje, csak mert olyan szép, új fehér.
Szeretném megosztani ezt az otthon talán kis dolognak számító hatalmas örömöt, ami tegnap este egy bevásárlás alkalmával ért. Boldoggá tett a francia Dia üzletláncban talált előre csomagolt nekem fehérrépa, másoknak pasztinák-nak mondott leveszöldség! A dobozon az a felirat áll, hogy “Zöldségek, mint régen”. Ilyen egyszer volt, hol nem volt zöldségre lelni nem könnyű ebben a gasztronómiai világvárosban. Piacon kell rá vadászni és mivel ezt nem tettem, húslevessel is csak Magyarországon táplálkoztam. De ma este lesz marhahúsleves! Mert marha, az mondjuk van elég. Éljen az “egyszeri” zöldség!
Feltűnt, hogy a franciák nagyon szeretik a duetteket? Úgy vannak vele, mint a sózott vajjal, amit lekvárral esznek. Szeretik nagyon, de tulajdonképpen csak a lekvárt cserélgetik a vajaskiflin. A pasi mindig mélyhangú, a lány pedig hol ilyen, hol olyan. Szóval gondoltam átfutni a nagy francia duetteken.
Parole-parole. Ugye nem kell bemutatnom az eredetileg egyébként Mina által énekelt olasz dalt, aminek refrénje végül mégis a franciáknak köszönhetően lett sokak számára ismerős. Talán nem véletlen. A páros nagyon jól ki lett találva: Dalida, hatalmas hajával – még Lana Del Rey is megirigyelné – és akcentusával, istennői bájával és nemmindennapi tehetségével egy fél országot vett le a lábáról. Állítólag hat nyelven beszélt tökéletesen. Olyan emberrel még nem találkoztam, aki ne ismerte és szerette volna. Johnny Hallyday sehol nincsen hozzá képest. A dalba beledumáló Alain Delonért, pedig ki nem volt oda anyámon kívül? Szóval óriási páros adta elő ezt az azóta is megunhatatlan klasszikust, amelyben olyan lírai fordulatok vannak, hogy egy trubadúr is megirigyelné. Kár, hogy Dalida öngyilkos lett.
L’amour physique sans issue
Ennél nagyobb duettet talán csak az életben is valóban párost alakító, szinte még tini Jane Birkin és a zseninek titulált Serge Gainsbourg alkotott a Je t’aime moi non plus-vel. Birkin kisasszonnynak köszönhetjük a Hermes táskán túl azt is, hogy egy akcentus lehet szexis. Az internetes pornó elterjedése előtt Jane szenvedélyes dalba öntött nyögdécselése mindenképpen fontos motívuma volt a fiatalok szexuális életének. Társaságokban mind a mai napig tud valaki valamit sztorizni ezzel a dallal kapcsolatban.
Aztán jött a Là-bas. Nem lábas, hanem lá-bá. Annyit jelent, hogy ott a távolban. A legény a faluból a városba akar menni világot látni, amiről a nője persze megpróbálja lebeszélni úgy, hogy lelkiismeretfurdalást kelt benne. A női előadót egy metróban fedezték fel, mert akkor még nem volt megasztár és a metróban játszottak egy kis extráért a zenészek. Ez mellesleg azóta sem változott, hiába vannak ilyen tévéshow-k. Az énekes hölgy története, amilyen kedvesen kezdődik olyan csúnyán, drámába illően tér véget : barátja féltékeny lett a hirtelen jött sikerre és úgy gondolta, hogy kioltja az egyslágeres előadónő életét.
Úgy látszik a duetténeklés olyan, mint a paracetamol a gyógyszertáraknak. Biztos bevétel. A franciák nagy popmelódrámagyárosa, a francia sármtól sem mentes (azaz csúnya, de mégis helyesnek tartott) Marc Lavoine szintén elfelejtette, hogy kell bonjour-t köszönni, mióta elhagyta a csaja és úgy egyáltalán még a humorérzékét is elveszítette. Mindent elfelejtett ebben a dalban. Mi is elfelejtjük, főleg a női előadót, aki egy noném, de még a földiek sorába tartozó, közel-keleti, barna hang.
Aztán jött a francia megasztár, azaz a Star Academy, amelyben egy Julien Doré nevű fiú hangjára olvadoztak a lányok. Ő nagyon ügyesen befutott egy szólókarriert, csomó ismert dalt feldolgozott, majd egy fiatal csapat énekesnőjévél összeállva megalkották a Pour un infidèle, azaz egy Hűtlennek c. nótát. Ami azért lett jó, mert a lánynak tényleg olyan nyeszlett szőke hangja van, a fiúnak meg búgó bariton, a témája pedig mindig aktualitás. Mindezt erős amatőr dobos kezdéssel, Beatles-re hajazó retro csomagolásba tették és lett belőle a rádiókban óránként elhangzó tube.
Persze vannak fiú-lány számok, amelyek egyáltalán nem nyálasak és a rádiók sem játsszák őket unalomig. Az 1977-es vintage-nek számító Paul Martin története ilyen, aki egy narancsszínű hajkoronával megáldott lányról énekel miközben ő maga egy nyomdában dolgozik, 34 éves és egyedülálló. Ezt a számot legutóbb egy menő városi helyen hallottam, ahol a DJ játszotta gumizenének két francia élő rappelése között.
