Címkék

, , , ,

Feltűnt, hogy a franciák nagyon szeretik a duetteket? Úgy vannak vele, mint a sózott vajjal, amit lekvárral esznek. Szeretik nagyon, de tulajdonképpen csak a lekvárt cserélgetik a vajaskiflin. A pasi mindig mélyhangú, a lány pedig hol ilyen, hol olyan. Szóval gondoltam átfutni a nagy francia duetteken.

Parole-parole. Ugye nem kell bemutatnom az eredetileg egyébként Mina által énekelt olasz dalt, aminek refrénje végül mégis a franciáknak köszönhetően lett sokak számára ismerős. Talán nem véletlen. A páros nagyon jól ki lett találva: Dalida, hatalmas hajával – még Lana Del Rey is megirigyelné – és akcentusával, istennői bájával és nemmindennapi tehetségével egy fél országot vett le a lábáról. Állítólag hat nyelven beszélt tökéletesen. Olyan emberrel még nem találkoztam, aki ne ismerte és szerette volna. Johnny Hallyday sehol nincsen hozzá képest. A dalba beledumáló Alain Delonért, pedig ki nem volt oda anyámon kívül? Szóval óriási páros adta elő ezt az azóta is megunhatatlan klasszikust, amelyben olyan lírai fordulatok vannak, hogy egy trubadúr is megirigyelné. Kár, hogy Dalida öngyilkos lett.

L’amour physique sans issue

Ennél nagyobb duettet talán csak az életben is valóban párost alakító, szinte még tini Jane Birkin és a zseninek titulált Serge Gainsbourg alkotott a Je t’aime moi non plus-vel. Birkin kisasszonnynak köszönhetjük a Hermes táskán túl azt is, hogy egy akcentus lehet szexis. Az internetes pornó elterjedése előtt Jane szenvedélyes dalba öntött nyögdécselése mindenképpen fontos motívuma volt a fiatalok szexuális életének. Társaságokban mind a mai napig tud valaki valamit sztorizni ezzel a dallal kapcsolatban.

Aztán jött a Là-bas. Nem lábas, hanem lá-bá. Annyit jelent, hogy ott a távolban. A  legény a faluból a városba akar menni világot látni, amiről a nője persze megpróbálja lebeszélni úgy, hogy lelkiismeretfurdalást kelt benne. A női előadót egy metróban fedezték fel, mert akkor még nem volt megasztár és a metróban játszottak egy kis extráért a zenészek. Ez mellesleg azóta sem változott, hiába vannak ilyen tévéshow-k. Az énekes hölgy története, amilyen kedvesen kezdődik olyan csúnyán, drámába illően tér véget : barátja féltékeny lett a hirtelen jött sikerre és úgy gondolta, hogy kioltja az egyslágeres előadónő életét.

Úgy látszik a duetténeklés olyan, mint a paracetamol a gyógyszertáraknak. Biztos bevétel. A franciák nagy popmelódrámagyárosa, a francia sármtól sem mentes (azaz csúnya, de mégis helyesnek tartott) Marc Lavoine szintén elfelejtette, hogy kell bonjour-t köszönni, mióta elhagyta a csaja és úgy egyáltalán még a humorérzékét is elveszítette. Mindent elfelejtett ebben a dalban. Mi is elfelejtjük, főleg a női előadót, aki egy noném, de még a földiek sorába tartozó, közel-keleti, barna hang.

Aztán jött a francia megasztár, azaz a Star Academy, amelyben egy Julien Doré nevű fiú hangjára olvadoztak a lányok. Ő nagyon ügyesen befutott egy szólókarriert, csomó ismert dalt feldolgozott, majd egy fiatal csapat énekesnőjévél összeállva megalkották a Pour un infidèle, azaz egy Hűtlennek c. nótát. Ami azért lett jó, mert a lánynak tényleg olyan nyeszlett szőke hangja van, a fiúnak meg búgó bariton, a témája pedig mindig aktualitás. Mindezt erős amatőr dobos kezdéssel, Beatles-re hajazó retro csomagolásba tették és lett belőle a rádiókban óránként elhangzó tube.

Persze vannak fiú-lány számok, amelyek egyáltalán nem nyálasak és a rádiók sem játsszák őket unalomig. Az 1977-es vintage-nek számító Paul Martin története ilyen, aki egy narancsszínű hajkoronával megáldott lányról énekel miközben ő maga egy nyomdában dolgozik, 34 éves és egyedülálló. Ezt a számot legutóbb egy menő városi helyen hallottam, ahol a DJ játszotta gumizenének két francia élő rappelése között.

Reklámok