Szeretlek Párizs. Mindenért, amiért utállak is. Amiért pompás vagy és sznob, amiért nyűgös és hisztis, hideg és párás és folyton kitalálsz valamit, amivel meglepsz. Hihetetlenül idegesítesz és néha legszívesebben elhagynálak. Kidobnálak az ablakon a hülye világítótornyoddal együtt, csak tudjalak már a hátam mögött. De tudom, hogy örökké hiányozna valami Belőlem. A tökéletes férj vagy, mert tudom, hogy nem csinálnál soha túl nagy hülyeséget, tudom, hogy mindent pontosan kiszámítottál, mielőtt belefogtál volna, hogy semmit sem bíztál a véletlenre.

Szeretlek Magyarország. Mert szavak nélkül hívsz haza, mert mindig vársz, mert forró vagy és finom és mert nem változol. Mindig őszintén magadhoz ölelsz, a szemembe nézel és ilyenkor úgy érzem, újra kerek a világ és megáll az idő. Részemmé váltál és Nélküled nem is lennék teljesen önmagam. A tökéletes szerető vagy, könnyelmű, kiszámíthatatlan és emiatt rettenetesen vonzó. Bár haragszol rám, de valahol Te is tudod, hogy sokkal jobb ez így, ha csak a szép pillanatokat osztjuk meg egymással. Ne váltsuk egymást valóra. A hétköznapokat nem Veled akarom leélni. Csak ünnepelni szeretnék Veled, együtt örülni. Nem, nem nehéz a szívem a reptérre menet, Vecsésnél nem törik el a mécses, pontosan tisztában vagyok vele: azért szeretjük egymást annyira, mert sűrűn elhagylak. Könnyű azt szeretni, aki mindig elmegy.

De egyikőtök nélkül sem lennék boldog! Ne gondoljátok, hogy azért, mert “szolidan interflúgos” volnék. Egyszerűen nekem így teljes az élet. Ilyen bonyolult vagyok, hogy nekem minden kell egyszerre. Mérhetetlenül gazdag vagyok: nekem van itthonom és van otthonom is. Nekem az otthon az itt, az itthon pedig ott van.