A divat furcsa egy világ: amitől tegnap ódzkodtunk, az holnapra a legnagyobb tendencia lesz és ami ma menő, az nemsokára ugyanolyan ciki lesz, mint előtte volt. Olyan gyorsan változik minden, hogy ha nem ezzel foglalkozol nap mint nap, akkor kimaradsz és fogalmad sincs, mi mikor in vagy out. Erre mondják, hogy valaki követi a divatot, azaz utánozza a trendeket. A divatban nem véletlenül alakulnak ki a főbb tendenciák: az öltözködés reagál a társadalomban végbemenő változásokra, egy bizonyos csoportnak a tömegtől való elkülönési igénye. Ők azok, akik megalkotják a trendeket és legelsőnek adoptálják azokat. A trendszetterek. Ezért van az, hogy minden országban egy kicsit más lesz az, amit divatosnak nevezünk, a globalizáció ellenére is.

A minap megtudtam, hogy a táskát nem hordjuk már a könyökhajlatban! Meglepődtem, hiszen Victoria Beckham is így viseli irigylésre méltó Hermès szerzeményeit. Azonban Victoria Londonban él és ott provokál, nem pedig a francia fővárosban. A párizsi trendszetterek pedig abban a pillanatban változtatnak a szokásokon, amint valamiből plouc lesz. Plouc (ejtsd plukk), amely kifejezés a bretagne-i parasztokat illeti eredetileg, a mai nyelvhasználatban talán magától érthetődőnek, banálisnak, elcsépeltnek, sablonosnak értelmezhető. (pl. Párizst egy tipikus plouc az Eiffel-toronnyal meg a Montmartre-tal azonosítja.)  Tehát mondhatni, addig divat igazán valami, amíg csak páran hordják. Így lett a könyökön való táskahordás nemkívánatos és ennek esett áldozatul pl. a magassarkú tornacipő is, ami eredetileg Isabel Marant nagyon drága és kifejezetten merész alkotása. Azóta kínai tömeggyártássá fajult és elárasztotta a massmarketet.

Azt hiszem a Louis Vuitton táska is a plouc-ok áldozatává vált. A divatház  demokratizációja lehetővé tette, hogy mindenki hozzájusson egy-egy igazi, vagy akinek ez nem ment, egy hamis változathoz. Így az is viseli, akinek igazából nem is kellene, mert ruhatárához, életkorához, anyagi helyzetéhez nem passzol. Az pedig nem viseli emiatt, aki megtehetné. Sajnos, nem tévedek, a márka legutóbbi divatbemutatóján a vendégkör sem a legválogatottabb new-yorki vagy olasz divatkozmopolita közönségből került ki, hanem Kelet-Európa és a BRIC (Brazília, Oroszország, India és Kína) országaiból. Ők ugyanis ma a legnagyobb felvevőpiac. Szóval ott az ún. európai divat a mérvadó, miközben a luxust szállító országok már rég máshol járnak divatügyben. Ezért lesz nagyon menő egyből az európai fővárosokba járkálni bevásárolni, mert akkor biztosan az itteni vonalat kapják az idelátogatók. Mondhatjátok, hogy az LV-nek van egy magasabb árkategóriája is. Igenám, de azt meg már csak nagyon kevesen engedhetik meg maguknak főleg Európában és aki már ennyit szánhat egy táskára, az a márkaimázst előtérben tartva választ ki egy modellt.. és nagy a valószínűsége, hogy egy konkurrens céghez megy, akit még nem szippantott be a demokratizáció ördögi köre.

A párizsi lány látva az ázsiaiak tömkelegét tetőtől talpig LV-ben vagy Chanelben felöltözve pompázni, elteszi jó mélyre LV táskáját, örül magában, hogy jól megy a szekér a nagy divatházaknak és vesz valami másik feljövő márkát esetleg vintage-t a nagymama szekrényéből. Ezenkívül a metrón nem szeretné felhívni magára a figyelmet hatalmas ékszereivel, kibontott hajával, túl rövid miniszoknyájával és műkörmével. Nincs szüksége rá, hogy boldog-boldogtalan a nyomába eredjen és ajánlatokat tegyen, esetleg az erőszakkal kacérkodjon. Mert bizony van erre sok szomorú példa. Így a dressing-down, a geek, garçon manqué avagy boyish look, az antiszexi preppy look, vagy az androgén öltözködésnek a mai társadalomban nem véletlenül van létjogusultsága. Ráadásul a nemek közötti határok is kezdenek elmosódni errefelé, de erről már egy korábbi bejegyzésemben kitértem.

Nem is látni a párizsi utcákon szaladgálni leányokat hosszú strasszozott műkörmökkel, mély dekoltázsú feszülős felsőben, amelyből szinte kibuggyannak a szilikon mellek. Sem leopárd mintát sok szörmével kiegészítve. Ha mégis találkoznánk ilyen járókelővel, ami előfordul, akkor vele ne franciául próbálkozzunk beszélgetésbe elegyedni.

“Parisian girls: making effortlessness an art form.”

És ez a mondat, mindenre igaz. Például sminkelésnél nem hangsúlyozzák minden pontját az arcuknak, csakis a lehető legszebb dolgot emelik ki magukon és a hibáikat korrigálják. A hajukat sem festetik mindenáron szőkére, inkább a spontaneitás, a tökéletlenség hívei, tudják úgyis, hogy az tetszik a legjobban a hozzáértő szemeknek. Nem a lehető legtöbb férfinak akarnak tetszeni, hanem csak annak a néhány potenciálisnak. A párizsi nő ezért tudja még mindig őrizni az elegancia elsőszámű pozícióját a nagyvilágban. Az már más kérdés, hogy ezt tudják is magukról, de azt hiszem, ez is ennek az imázsnak a része.

A magyar nő tehát divatos a maga magyar módján, de vannak elemek, amiket túlzásba visz és ami emiatt már unásig unott. Dehát ettől lesz pont magyar. A helyes út, ha merjük vállalni önmagunkat, azaz alakítsunk ki egy saját identitást és ne majmoljunk se franciát, se olaszt, se brittet, se amerikait. Magyar lookot, magyar járdára!